Hármas halom áll...

Hármaskereszt áll/él felettünk

Egy történetet mesélek most el, melynek minden szava igaz. Életem, sorsom, hitem és nemzetünk életének, sorsának, hitének története ez. Valami, mely itt és most játszódik. Bennem és bennetek.

Lassan már négy éve, hogy álmomban a Faluhely völgyében jelenést láttam. A völgy ölelésében álló domb tetején állt egy hármas kereszt, s magam ott ültem a tövénél. Kívülről láttam mindezt, de belülről éreztem, ahogyan szívem mélyéről sarjad, s belőlem ágazik a magas kőkereszt.

Az álmomat követő időkben sokat töprengtem. Vajon mi dolgom a kereszttel? Akkoriban talált rám Weöres Sándor számomra legnagyszerűbb verse, az Örök pillanat:

Örök pillanat (részlet)

Mit málló kőre nem bízol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és múltja sincs,

ő maga az öröklét.

Kimentem hát a dombra, s szívemből megformáltam a keresztet. Formáltam volna. De már ott volt. Látni még nem látszott, de éreztem, hogy mindig is ott állt a kereszt. Nálamnál nagyobb, szentebb erő formálta, s én csupán az vagyok, kinek megmutatták, és akinek az a dolga, hogy láthatóvá tegye mindannyiunk számára. Megértettem. Ám mindennek a súlyát nem éreztem, feladatomat elnapoltam, hiszen alig harminc évesen a megélhetésemért, a családomért dolgoztam, s úgy véltem, majd eljön a keresztállításnak is az ideje.

Ám a Teremtő másként rendelkezett. A major építése, mely addig isteni segítséggel és sok-sok munkával a végéhez közeledett, egyszer csak megakadt. Kudarcok sora ért, balszerencsének vélt sikertelenség minden téren. Akkori házasságom épp így a vége felé tartott, hiába volt már két gyönyörű gyermekünk. Ami nem ment magától, azt megpróbáltam még nagyobb erővel tenni, sikertelenül. Végtelenül egyedül voltam, egyedül a mindenért és mindenkiért vívott harcomban.

Aztán egy tavaszi napon minden összeomlott. Életem addigi legmélyebb pontján kétségbeesetten és kimerülten tértem be házamba. Éreztem, hogy ez nem mehet így tovább. Mocskosnak és elesettnek éreztem magam, így hát megfürödtem és magamra öltöttem a fehér vászoningem, fekete bársonynadrágom, csizmámat. Felöltöztem, akár csak dédapám, ükapám, ugyan abba a viseletbe. Ez az egyetlen ruha, melyben tisztának és erősnek érzem magam. Felöltöztem Embernek. És így, Emberként indultam el kifelé a hegyre, hol álmomban a keresztet láttam. Bódulatomban alig érzékeltem az engem körülvevő világot, ám a földúton egy menetelő hangyavonalra lettem figyelmes. Az út egyik oldaláról haladtak a másik felé. S akkor valahonnan előugrott egy gondolat: zarándokok. A hangyák zarándokok. Eszembe jutott, hogy a Szent Jakab napi népszokások között annak idején felfigyeltem rájuk: Jakab napján a hangyák menetelnek. Még fel is nevettem, hiszen más napokon is menetelnek. De várjunk csak! Nézzétek meg egy műholdképen a Szent Jakab utat! Az El camino-t! Mit láttok? Tán nem azt-e, hogy a zarándokok, mint hangyák vonulnak? Mit jelent hát a hangyavonulás, mit a zarándoklat? Hát azt, amikor a számosság fontosabbá válik a minőségnél. Hiszen oly mindegy, hogy egy megvilágosodás előtt álló szerzetes halad az úton, vagy egy bűnbocsánatért esedező gyilkos, mindkettejük épp olyan fontos, hiszen ők akkor ott a Zarándokok. Mi ez, ha nem az ingyenkegyelem földi ajándéka?! Ezekkel a gondolatokkal értem ki a dombtetőre, s leültem, épp úgy, akár álmomban. Vártam. Vártam és mégsem jött semmi, semmi olyan, ami segíthetett volna. Már egészen elfáradt elmém, s kezdtem lemondóvá válni. Emlékszem, a földet bámultam meredt tekintettel, mikor az ajkamon kicsúszott egy szó: Csíksomlyó. Előbb mondtam ki, mint belegondolhattam volna. Belülről szakadt fel, határozottan és könyörtelenül. Ha van az életemben következő lépés, akkor az ott kezdődik és sehol máshol. Közben az esti szürkület egészen rátelepedett a völgyre. Tudtam, hogy indulnom kell. Ahogy lépdeltem lefelé a dombról, megpillantottam a völgy aljában a két lovunkat, egymással szemben állva, akár csak egy üzenet a Jóistentől, a Nyilas és az Ikrek csillagkép „összerovása”, melyek közt a Tejút, a lelkek útja vezet. Az égre emeltem a tekintettem és abban a pillanatban egy könnycsepp kibuggyant… hiszen fölöttük, éppen kettejük közt megláttam az Esthajnalcsillagot, a Vénuszt. Ezzel megpecsételődött sorsom. Atyám és Anyám küld az útra, itt a bizonyosság.

Zokogva értem be a házba és egyre inkább maga alá gyűrt a kétségbeesés. Hiszen nekem gyermekeim vannak! Én nem adhatom fel mindazt, amiért eddig harcoltam! Akkor miért, miért segített eddig Isten?! Miért mutatta az utat, miért vezetett ide? Senki más nem állt mellettem, senki más nem hitt bennem, csak Ő és most azt akarja, hogy eldobjak mindent?!!! Patakokban folytak könnyeim. Mikor csendesült lelkem, újra megszólalt belül: indulni kell. Nincs más út. Nincs más lehetőség. Hajnalban megírtam egy búcsúlevelet a feleségemnek, amiben mindenért a bocsánatáért esedeztem és leírtam neki, hogy vagy elmegyek most, vagy meghalok. Elküldtem a levelet, s megvártam, míg édesapám lejön az állatokat etetni. Szemeimből kiolvasott mindent, mert beszélni, azt nem igazán tudtam. Könnyek öntötték el arcom, s a hangok sehogy sem akartak túljutni ajkaimon. „Vigyázz rájuk apa…” – talán csak ennyit tudtam mondani, és hogy „elmegyek Csíksomlyóra és nem tudom, mikor jövök vissza… ha egyáltalán…”. Azzal beültem a kisautómba és elindultam. El mindentől. El attól, amit addig életnek véltem. Hátrahagytam mindent és csak egyetlen gondolat, egyetlen érzés dübörgött bennem:

„Legyen meg a Te akarod.”

Ahogy távolodtam szülőföldemtől, egyre biztosabb voltam benne, hogy utamat teljes böjtben kell megtennem. Noha ekkor már egy napja nem ettem, elhatároztam, hogy nem szólok, nem eszem továbbra sem, nem hallgatok zenét, nem gondolkodom semmin. Innentől kezdve eszerint vezettem. Telefont nem vittem magammal és pénzt is csak annyit, amiből biztosan meg tudok tankolni, míg kijutok. Persze jöttek a gondolatok, de ekkor azt a megoldást választottam, hogy elkezdtem a be- és kilégzésemre fordítani a figyelmemet. A módszer bevált, s egészen tiszta fejjel, szabad lélekkel érkeztem meg.

Az alkonyi órákra értem ki Csíksomlyóra. Az autót a falusi parkolóban hagytam, s elindultam kifelé, ki a nyeregbe. A viseletet azóta nem vetettem le, abban ballagtam. Semmi nem volt nálam, csak dédapám ólmos botja. Ezt úgy éreztem, magammal kell hoznom. A nyeregben meglepődtem. Olyan ismerősnek tűnt a táj, de korábban nem jártam itt, sőt, még csak felvételeken sem figyeltem meg. Mégis, olyan volt, mint itthon, a Faluhely, csak minden sokkal nagyobb. Nagyobb a domb, tágasabb a nyereg, nagyobb az erdő és hatalmasak a fenyők. Újra teret engedtem a gondolataimnak, s elkezdtem figyelni magam. Hallgatóztam, de befelé. Kíváncsiság szülte gondolatok jöttek sorra. Vajon jönni fog valaki, aki elvezet valahová? De ki lesz az? Talán egy koldus. Vagy egy pásztorfiú? Maga Jézus?

Esteledett, így behúzódtam az oltár alá, s lefeküdtem. Eléggé elfáradtam és már egészen elszenderedtem, mikor valami borzalmas román diszkózene közeledését érzékeltem. Hát, bevallom, erre az egyre nem számítottam. Egy fiatal pár közeledett, a telefonjukból szólt az a szörnyű zörej, kezükben kólás-flakon és chips. Hát, ezek elűzni jöttek! Kisvártatva felkerekedtem és megindultam szembe, a fenyves felé. Meglepetésemre ott láttam meg életem legnagyobb hangyabolyát, melyet pár hete a búcsúban szétlökhettek. S a hangyák itt éppen a tojásaikat hordták a boly egyik szélétől a másikig. Meg is állapítottam, hogy lám, ők vártak itt engem.

A nap már egészen leereszkedett és ahogy ott ücsörögtem a nagy fenyők alatt, arra lettem figyelmes, hogy a fiatalok közül a lány, valahogy egészen furán ugrándozik, úgy járt a lába, akár az órának az ingája, oda-vissza. „Én nem is tudnám utána csinálni” – gondoltam, de még e gondolat végére sem értem, mikor azt látom, hogy nagy árvaszúnyogok egész raja sorakozott fel elibém és mindegyikük, egymással teljes szinkronban oda-vissza ingázik, éppen, mint a lány amott. Mi ez a kettősség? Mi ez az oda-vissza lebegés? Mit kellene megértenem? Egyre erősödött bennem a kérdés.

Mikor leszállt a szürkület, a fiatalok elindultak vissza és magam is vissza akartam menni az oltár alá. Ám ahogy kiléptem az erdőből valami egészen döbbenetes dolog történt. Amit láttam az nem Csíksomlyó volt. Az a Faluhely volt. Éppen mintha a kis fenyvesből léptem volna ki, előttem a domb, rajta a kereszttel, mögötte a távolban a Mátra. „De ez… hogy? Én csak képzeltem, képzelem ezt… álmodom… de eljöttem… minden mozzanatra emlékszem….” . Mire a gondolatok végére értem, elkezdett tisztulni a kép és újra a nyerget láttam magam előtt. Hát ezért vezettél ide!? Ezért kellett hátrahagynom mindent? Nem, nem indulatos voltam, hanem óriási megkönnyebbülést éreztem. Hát hazamehetek. Haza kell mennem. És a kereszt… a keresztet kell megépítenem.

Másnap visszaindultam, ám előbb nem a Faluhelyre, hanem Szentkútra mentem. Ki a barlangokhoz. Ha Atyámmal és Anyámmal akartam találkozni, gyakran jöttem ide. Most is ezt éreztem, bár alig volt már erőm felmászni a meredeken. Itt fogadalmat tettem, hogy őszre, mikor betöltöm a harmincat, megépítem a keresztet.

Hazatértem és a munka, a vendégház, a major építése újra könnyeddé vált, noha emberi kapcsolataimról már nem moshattam le a megpróbáltatások nyomát. Mégis, többnyire örömmel teltek napjaim. Egy kora nyári napon, betonozás közben épp a népmesékről hallgattam egy előadást. Az előadó a táltos lóról beszél. A gebéről, akit meg kell etetni parázzsal, ám csak akkor indul útnak, ha fejére teszik a kantárt, hátára a nyerget. Irányítás és egyensúly. Amíg e kettő nincs meg, addig ekkora erőt nem lehet szabadjára engedni. Aztán meglepetésemre az előadó valahogy így folytatta: „ A magyarság emelkedését hiába várjuk a Csíksomlyói nyeregben, ha nincs meg az irányítás! Oda gyűlik évtizedek óta a magyar nemzet, a nép a helyén van, de amíg nincs helyén a kantár, addig hiába minden…”

Mivel elfogyott a cement, átmentem a szomszéd faluba, a tüzépre. Visszafelé megálltam ott, ahol még sosem. A dombtetőm van egy feszület, s alatta lovak legelnek. Egy barátom kedvéért álltam meg, akinek még sosem sikerült lefotóznia őket. Mivel nálam volt a fényképezőgép, elővettem, de a kép nem készült el. Nem, mert a szürke ló fejét, mely a kereszt alatt legelt, mindvégig kitakarta a kereszt. A fotó nem készült el, ám én megértettem e képet. Ahogyan a népművészeti alkotásokat olvassuk… a ló feje nem a kereszt mögött van… a ló nyakából nő ki a kereszt! A szürke ló teste a nép, ám a feje, a kantár… az maga a kereszt!!!

Mit jelent hát a hármas kereszt és hogyan lehet ez a jelkép nemzetünk irányadó programja?

Sokáig kerestem a jelentését, míg egy napon rátaláltam a pilisszántói sírkőre, s annak értelmező szövegére. Szőke Lajos így ír a hármas keresztről:

„Tizenöt - húsz évvel ezelőtt az előadásaimon rendre elmondtam, hogy az ezotéria és a Hit eme (akkori) labilis szakaszában lehetőleg óvakodjunk a Hármas kereszt rajzolgatásától és alkalmazásától, hirdetésétől és használatától, óvakodjunk a felvállalásától, mert mi még az egyszeres életkeresztre; a Krisztusi Szeretetre sem vagyunk készen, s éppen ugyanez vonatkozik a Kettős keresztre is, amely a Magyarok Nagyasszonya fényenergia - alakzata.

Aki a Hármas keresztet bevállalja – mondtam akkor –, annak rendkívül megnehezedik az élete. De pontosan tudni fogjuk, hogy mikor leszünk erre készen, mert akkor a Hármas kereszt láthatóan megjelenik.

Hát, megjelent!

Teljesen mindegy, hogy ki által, kik által, mi által, mert sohasem a hírvivő a fontos, hanem az Üzenet. S Budapest felett az év végén, az ünnepi időszakban Hármas kereszt ragyogott, jelezve ezzel az Üzenetet:

A magyarság immár megérett a sokszoros súlyok, az erőn felüli feladatok bevállalására. Vagyis népünk Isten előtt a lelki - érzelmi érettség teljességgel új vizsgafázisába lépett.”

Ez az írása korábbi, mint az én látomásom, mégis érthető és pontos az üzenete: nemzeti sorsunk szimbóluma ez.

Aztán későbbi előadásaiban szépen fejtegeti sorra, hogy a hármaskereszt fényalakja jelenik meg a látó szemek előtt, ha kiejtjük a „Napút” hívószót. A Napút a magyarság erkölcsi és lelki keretrendszere. Aztán kifejti, hogy hogyan nő ki az egyes és kettőskeresztből a hármaskereszt. A fiúi és a boldogasszonyi keresztből emelkedik ki…. de ezt a kiegészítést már csak akkor találtam meg, mikor állt a kereszt.

Életem egyik legcsodálatosabb és leghihetetlenebb estéje volt az az augusztusi este, mikor vállamon egy ásóval és csákánnyal elindultam a kereszt alapját kiásni a telihold fényénél. A földúton haladva az eget bámultam, ahol csodaszarvasunk csillagait kötöttem éppen össze képzeletben és benne gyönyörködve kértem segítségét, hogy feladatomat méltón elvégezhessem. A csoda eztán történt. Ahogy az első dombon fölértem, a hajlóban pár nagyobb állatot láttam meg. Ők is észrevettek és kiszaladtak az erdő szélére. Én haladtam tovább, nyílegyenesen a dombtetőre – noha mindig a hajlókban kanyargok, most így éreztem szükségét – a legmeredekebb emelkedőn. Ekkor az erdő alól bevonult elém hat szarvas. Mivel nagyon meredek a kaptató, így a horizont, ahol megálltak, talán tíz méterre volt tőlem. Földbe gyökerezett a lábam. Ég és föld között a telihold fényében áll velem szemben hat szarvas. Hat. „Ennél már csak az lenne tökéletesebb, ha hét lenne.”- jött elő belőlem egy gyarló gondolat. És ekkor az első tehén „elköhögte”magát és az erdőből kiszaladt a hetedik, egy borjú. Térdre rogytam… és zokogni kezdtem. „Értem Uram… érezlek már… bár ne engednélek el folyton… bár akkor is éreznélek, mikor nem mutatod meg magad…. hát itt vagyok… veled… „ Hosszú-hosszú perceken át „beszéltünk” egymással, míg végül a „szarvasok” elballagtak a völgy felé, én pedig kimentem a tetőre. Három éjen át ástam a kereszt alapjának helyét.

Mikor elkészült a gödör, úgy éreztem, hogy valamit be kellene tenni alá, valamit… amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. Ekkor jött hozzánk fémkeresővel egy fiatalember, aki távoztakor egy törött keresztet adott a kezembe. „Ez a tiétek, a völgyben találtam.” A kereszt egyenlőszárúvá vált a töréstől. Egyik oldalán Krisztus, másik oldalán a Szűzanya volt. Hát ez került be a kereszt alá. Ezek után talált rám az írás, mely szerint a Fiúi és a Boldogasszonyi minőség együtteséből nő ki a hármaskereszt. És így lett, így van.

Ma, Szent György napján, útjára engedem ezt az írást, az igazságot, melyet eddig csak keveseknek mondtam el azok közül, akiket ide vezetett az Úr. Akihez eljut ez a történet, az megkapja Isten kegyelmét… akár a hangyák. Magam is csak egy vagyok közületek. Nem számít, hogy miért indulunk el az úton… az számít, hogy együtt menjünk. Vigyétek el ezt az üzenetet, osszátok meg, akivel szeretnétek… mert mi élünk itt és most a Kárpát-medencében és dolgunk van. A Hármaskereszt vezet bennünket. Ez a kegyelem keresztje, a feltétel nélküli szeretet keresztje. A Napút keresztje. Ez a mi utunk. Járjunk együtt rajta!